2015. október 5.
Apa meghalt.
Tegnap hívtak a kórházból.
Szívroham.
Emlékszem, tinidzser koromban mindig
azt találgattuk, hogy hogyan fogunk meghalni. Nála két lehetőséget láttunk:
szívroham anyám miatt, vagy agyvérzés a magas vérnyomása miatt, az én esetemben
pedig egy egyedül ülő, megkeseredett öreg nénit láttunk a kutyáival, akiknek a
néni az Alzheimer-kórja miatt hetek óta elfelejtett enni adni, így a kutyák
végül saját gazdájukból kezdenek el falatozni.
Igen, mindig is morbid fantáziánk
volt, de abba sosem gondoltunk bele, hogy a fantázia egyszer valósággá fog
válni.
Apa esetében ez azonban megtörtént.
A nő, aki felhívott semleges hanggal
közölte a hírt. Legalább tettethette volna, hogy egy kevéske empátiával
viseltet irántam. Egy, de még ezer ember halálától sem áll meg a világ. A
halott ember szeretteinek élete azonban igen. Úgy, ahogyan az enyém is.
Még fel sem fogtam teljesen… Olyan
távolinak tűnik az egész… Napok óta csak magam elé meredve ülök a kanapén. Még
sírni sem tudtam.
Semmit nem
érzek. Csak ürességet.
2015. október 8.
Napok óta a temetést szervezem. Ezzel
legalább lefoglalom magamat… Szépen lassan el lesznek intézve a dolgok. A
virágok, a meghívók, a hamvasztás és minden egyéb. A szertartás szombaton lesz.
A szülei mellé fogják temetni. Ha létezik a túlvilág, ahonnan a halott lelkek
figyelik a Földön maradt szeretteiket, akkor talán most boldogok…
Anyám hétfő óta hívogat, de sosem
veszem fel. Nem tudom, mit akar mondani. Nem tudom, miért akar velem beszélni.
Nem vagyok kíváncsi, milyen kárörvendő monológot írt apám halálának
tiszteletére. A temetés időpontját sem tudja. Évek óta nem láttuk egymást, és
meg szeretném tartani ezt a jó szokásomat.
Pár órája
előkészítettem az egyik fekete ruhámat. Azt, amelyiket apa a legjobban
szerette. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valamilyen okból kifolyólag fogok
feketét viselni…
2015. október 11.
Anyám szokásához híven ismét mindent
tönkretett.
Amikor odaértem, közel sem éreztem
magamat olyan levertnek, mint amilyennek az odavezető úton. Jó volt látni apa
régi, gyerekkori barátait egy helyen, akik mind azért jöttek el, hogy leróják
tiszteletüket és megemlékezzenek róla. Szinte mindannyian emlékeztek a
kislánykori önmagamra és apával megélt közös emlékekről meséltek nekem, amiket persze
már apától is vagy ezerszer hallottam, de mégis valamiféle boldogsággal töltött
el ezeknek a történeteknek a végighallgatása. Láthattam, hogy apa rajtam kívül
mennyi embernek volt még fontos. Nem volt tehát értelmetlen az itt léte…
A temetést tartó pap maga is apa régi
ismerősei közé tartozott, így valóban egy nyugodt, családi hangulat lebegte
körbe és fedte el a jelenlévőkön ülő gyászt.
Aztán berontott anyám.
Fogalmam sincs, honnan tudhatta meg a
helyszínt és az időpontot. De megtudta, és eljött.
Eljött és jelenetet rendezett.
Nem is tudom, mit vártam tőle. Ha
életében nem hagyott egy perc nyugtot se apának tudhattam volna, hogy nem a
halálakor fogja ezt megtenni.
Eleinte mindenki próbálta
illedelmesen kitessékelni őt. Elmondták, hogy egyszerűen nem kívánatos vendég,
és meghívója sincs, szóval szépen kérjük, távozzon. Ez azonban persze eszébe
sem jutott. Egyre nagyobb hangerővel kezdett ordítozni, majd amikor az egyik
férfi azzal a szándékkal megragadta a karját, hogy kivezesse, az egész egy
amerikai valóság showba illő nevetséges jelenetté fajult. Anyám vadul kalimpált
kezeivel és ordítozott, hogy ez így meg úgy erőszak. A férfi végül elengedte a
karját, majd odaszólt nekem, hogy hívjam a rendőrséget. Anyám erre még inkább
vérszemet kapott, így még el sem indítottam a hívást, máris rám vetette magát.
Ugyanazt elkezdte mondani, amit egész életemben hallgattam tőle. Hogy reméli
tudom, hogy soha sem szeretett engem, és úgy egyáltalán, soha senkinek nem
számítottam és nem is fogok soha.
Igen, tisztában vagyok vele,
köszönöm.
A rendőrök hamar kiértek. Azt
mondták, vádat fognak emelni, de ne várjak csodát.
Nem tudták, hogy már rég nem hiszek a
csodákban.
A szertartás befejeződött, de már
minden elveszett, ami korábban egy kis szépséget adott neki. Anyám magával
vitte.
Mindig, mindent magával vitt, aminek
egy kicsi köze is volt a jóhoz, cserébe pedig elképesztő mennyiségű gyűlöletet
és szomorúságot hagyott maga után. Ő tette egyértelművé számomra, hogy örök
életemben egyedül leszek. Hogy ha egy időben azt is gondolom, hogy van valakim,
el fogom veszíteni. Az életemen kívül csupán ezt a nyomorúságos érzést adta
nekem.
Késő este értem haza. Össze voltam
törve. Neki nem mondtam el még csak azt sem, hogy apa meghalt. Nem akartam,
hogy tudja. Nem akartam, hogy sajnáljon, nem akartam ezzel terhelni. Sosem
mondtam el senkinek semmit. Soha nem bíztam az emberekben. Hiszen ha az ember a
saját anyjában nem bízhatott, ugyan kiben tudna?
Aznap este azonban már nem bírtam
tovább. Menthetetlenül összetörtem. Úgy éreztem, soha többet nem leszek képes
magamat összeszedni. Egész eddig minden egyes alkalommal, amikor darabokra
törtek, egyesével próbáltam felszedegetni a földről az összetört darabjaimat és
próbáltam belőlük újra összerakni magamat. Néhány darabot azonban elvesztettem
az évek során, így minden törés után kevesebb lettem pár darabbal. És egyre
gyengébb is. Ezúttal azonban az akaraterőm is összetört, ami nélkül tudtam,
képtelen leszek összegyűjteni a szilánkjaimat.
Ennyit érek.
A konyhapadlón ülve zokogtam. Ő pedig
átölelt és ráeszméltem, hogy a lelkemmel és azzal a pohárral együtt, amit
nemrég ejtettem le a magam körül felépített falak is szilánkosra törtek.
Mindent el akartam mondani neki. Az egész történetet a gyerekkoromról, az
anyámnak csúfolt nőről és apáról, arról, amit miattuk érzek és hogy mennyire de
mennyire értéktelen vagyok a világban. Mindezeknek a dolgoknak csak egy
töredékét tudtam elmondani neki. A szavamba vágott.
Mindig is tudta, mit kell mondania
ahhoz, hogy visszanyerjem önmagamat. Ez ezúttal sem volt máshogy. Csak arra
emlékszem, hogy felemelt a földről, odavezetett a kanapéhoz és hosszasan beszélt
hozzám.
Szavaival nem csak a földről emelt
fel, hanem visszaadta azokat a darabjaimat, amiket rég elveszettnek hittem. És
tudom, hogy sosem leszek képes eléggé megköszönni ezt neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése