2016. december 22.

Szerelem - Együtt II.


2015. október 5.
Apa meghalt.
Tegnap hívtak a kórházból.
Szívroham.
Emlékszem, tinidzser koromban mindig azt találgattuk, hogy hogyan fogunk meghalni. Nála két lehetőséget láttunk: szívroham anyám miatt, vagy agyvérzés a magas vérnyomása miatt, az én esetemben pedig egy egyedül ülő, megkeseredett öreg nénit láttunk a kutyáival, akiknek a néni az Alzheimer-kórja miatt hetek óta elfelejtett enni adni, így a kutyák végül saját gazdájukból kezdenek el falatozni.
Igen, mindig is morbid fantáziánk volt, de abba sosem gondoltunk bele, hogy a fantázia egyszer valósággá fog válni.
Apa esetében ez azonban megtörtént.
A nő, aki felhívott semleges hanggal közölte a hírt. Legalább tettethette volna, hogy egy kevéske empátiával viseltet irántam. Egy, de még ezer ember halálától sem áll meg a világ. A halott ember szeretteinek élete azonban igen. Úgy, ahogyan az enyém is.
Még fel sem fogtam teljesen… Olyan távolinak tűnik az egész… Napok óta csak magam elé meredve ülök a kanapén. Még sírni sem tudtam.
Semmit nem érzek. Csak ürességet.

2015. október 8.
Napok óta a temetést szervezem. Ezzel legalább lefoglalom magamat… Szépen lassan el lesznek intézve a dolgok. A virágok, a meghívók, a hamvasztás és minden egyéb. A szertartás szombaton lesz. A szülei mellé fogják temetni. Ha létezik a túlvilág, ahonnan a halott lelkek figyelik a Földön maradt szeretteiket, akkor talán most boldogok…
Anyám hétfő óta hívogat, de sosem veszem fel. Nem tudom, mit akar mondani. Nem tudom, miért akar velem beszélni. Nem vagyok kíváncsi, milyen kárörvendő monológot írt apám halálának tiszteletére. A temetés időpontját sem tudja. Évek óta nem láttuk egymást, és meg szeretném tartani ezt a jó szokásomat.
Pár órája előkészítettem az egyik fekete ruhámat. Azt, amelyiket apa a legjobban szerette. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer valamilyen okból kifolyólag fogok feketét viselni…

2015. október 11.
Anyám szokásához híven ismét mindent tönkretett.
Amikor odaértem, közel sem éreztem magamat olyan levertnek, mint amilyennek az odavezető úton. Jó volt látni apa régi, gyerekkori barátait egy helyen, akik mind azért jöttek el, hogy leróják tiszteletüket és megemlékezzenek róla. Szinte mindannyian emlékeztek a kislánykori önmagamra és apával megélt közös emlékekről meséltek nekem, amiket persze már apától is vagy ezerszer hallottam, de mégis valamiféle boldogsággal töltött el ezeknek a történeteknek a végighallgatása. Láthattam, hogy apa rajtam kívül mennyi embernek volt még fontos. Nem volt tehát értelmetlen az itt léte…
A temetést tartó pap maga is apa régi ismerősei közé tartozott, így valóban egy nyugodt, családi hangulat lebegte körbe és fedte el a jelenlévőkön ülő gyászt.
Aztán berontott anyám.
Fogalmam sincs, honnan tudhatta meg a helyszínt és az időpontot. De megtudta, és eljött.
Eljött és jelenetet rendezett.
Nem is tudom, mit vártam tőle. Ha életében nem hagyott egy perc nyugtot se apának tudhattam volna, hogy nem a halálakor fogja ezt megtenni.
Eleinte mindenki próbálta illedelmesen kitessékelni őt. Elmondták, hogy egyszerűen nem kívánatos vendég, és meghívója sincs, szóval szépen kérjük, távozzon. Ez azonban persze eszébe sem jutott. Egyre nagyobb hangerővel kezdett ordítozni, majd amikor az egyik férfi azzal a szándékkal megragadta a karját, hogy kivezesse, az egész egy amerikai valóság showba illő nevetséges jelenetté fajult. Anyám vadul kalimpált kezeivel és ordítozott, hogy ez így meg úgy erőszak. A férfi végül elengedte a karját, majd odaszólt nekem, hogy hívjam a rendőrséget. Anyám erre még inkább vérszemet kapott, így még el sem indítottam a hívást, máris rám vetette magát. Ugyanazt elkezdte mondani, amit egész életemben hallgattam tőle. Hogy reméli tudom, hogy soha sem szeretett engem, és úgy egyáltalán, soha senkinek nem számítottam és nem is fogok soha.
Igen, tisztában vagyok vele, köszönöm.
A rendőrök hamar kiértek. Azt mondták, vádat fognak emelni, de ne várjak csodát.
Nem tudták, hogy már rég nem hiszek a csodákban.
A szertartás befejeződött, de már minden elveszett, ami korábban egy kis szépséget adott neki. Anyám magával vitte.
Mindig, mindent magával vitt, aminek egy kicsi köze is volt a jóhoz, cserébe pedig elképesztő mennyiségű gyűlöletet és szomorúságot hagyott maga után. Ő tette egyértelművé számomra, hogy örök életemben egyedül leszek. Hogy ha egy időben azt is gondolom, hogy van valakim, el fogom veszíteni. Az életemen kívül csupán ezt a nyomorúságos érzést adta nekem.
Késő este értem haza. Össze voltam törve. Neki nem mondtam el még csak azt sem, hogy apa meghalt. Nem akartam, hogy tudja. Nem akartam, hogy sajnáljon, nem akartam ezzel terhelni. Sosem mondtam el senkinek semmit. Soha nem bíztam az emberekben. Hiszen ha az ember a saját anyjában nem bízhatott, ugyan kiben tudna?
Aznap este azonban már nem bírtam tovább. Menthetetlenül összetörtem. Úgy éreztem, soha többet nem leszek képes magamat összeszedni. Egész eddig minden egyes alkalommal, amikor darabokra törtek, egyesével próbáltam felszedegetni a földről az összetört darabjaimat és próbáltam belőlük újra összerakni magamat. Néhány darabot azonban elvesztettem az évek során, így minden törés után kevesebb lettem pár darabbal. És egyre gyengébb is. Ezúttal azonban az akaraterőm is összetört, ami nélkül tudtam, képtelen leszek összegyűjteni a szilánkjaimat.
Ennyit érek.
A konyhapadlón ülve zokogtam. Ő pedig átölelt és ráeszméltem, hogy a lelkemmel és azzal a pohárral együtt, amit nemrég ejtettem le a magam körül felépített falak is szilánkosra törtek. Mindent el akartam mondani neki. Az egész történetet a gyerekkoromról, az anyámnak csúfolt nőről és apáról, arról, amit miattuk érzek és hogy mennyire de mennyire értéktelen vagyok a világban. Mindezeknek a dolgoknak csak egy töredékét tudtam elmondani neki. A szavamba vágott.
Mindig is tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy visszanyerjem önmagamat. Ez ezúttal sem volt máshogy. Csak arra emlékszem, hogy felemelt a földről, odavezetett a kanapéhoz és hosszasan beszélt hozzám.
Szavaival nem csak a földről emelt fel, hanem visszaadta azokat a darabjaimat, amiket rég elveszettnek hittem. És tudom, hogy sosem leszek képes eléggé megköszönni ezt neki.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése