2016. szeptember 10.

Szerelem - Légyott II.


Már lassan egy hónapja találkozgattunk, amikor végre el mertem hívni vacsorázni. Még egy kérdés feltevése előtt sem féltem annyira, mint akkor.
Az addigi találkozásaink során végig úgy láttam, hogy élvezi a társaságomat, mégis csak remélni mertem, hogy igent fog mondani. Nem tudtam, hogy pusztán barátként tekint-e rám, vagy valami mást is érez-e irántam.
Kérdésemre azonnal rávágta, hogy igen. Olyan hirtelen válaszolt, mintha életének legfontosabb lehetőségét szalasztaná el azzal, ha csak egy másodpercet is késlekedik a válaszadással.
Gondolom mondanom sem kell, hogy legalább annyira örültem ennek a válasznak – ami ráadásul még csak nem is tétova, hanem határozott igen volt – mint a kisgyerekek a biciklinek, amit a karácsonyfa alatt találnak Szenteste.
Nem, annál sokkal jobban.
Mintha a leánykérésre mondott volna igent.
Csak utólag jutott eszembe, hogy gyermeki izgatottságom hevében teljesen elfelejtettem megmondani neki, hogy hova is megyünk. Csak az időpontot mondtam meg, a találka helyét és azt, hogy vacsorázni megyünk. De mivel nem tudtam a telefonszámát – tulajdonképpen még a vezetéknevét sem – semmilyen módon nem tudtam a későbbiekben értesíteni ezekről az „apró” információkról.
Egy elegáns étterembe terveztem a randevút, hiszen el se tudtam képzelni, hogy bárhová máshová vigyem el. Hozzá egyszerűen az elegáns dolgok illettek. Annyira finom, nőies megjelenése és kisugárzása volt, hogy el sem tudtam képzelni máshogy, mint egy drága étteremben ülve, vörösbort kortyolgatva beszélgetni valamilyen klasszikus irodalmi műről, vagy filozófiai elméletről.
Természetesen nem csak ez az oldala volt, de legelőször mindenkinek ezt mutatta, és elsőként mindig mindenki a belőle sugárzó intelligenciát vette észre, nem véletlenül. Nagyon okos, művelt lány volt.
A másik oldalát akkor még nem igazán volt alkalmam megismerni, hiszen még a hetedik találkozásunk után is idegenként tartott számon. Az idegeneknek pedig mindig a lehető legminimálisabbat mutatta meg Önmagából. Mindig csak a komoly, kimért oldalát igyekezte megmutatni a külvilágnak, pedig az, aki egy kicsit is bensőségesebb viszonyba került vele, azonnal megláthatta a szórakoztató oldalát, akinek ugyan kissé morbid és szarkasztikus humora volt, de mégis egy élmény volt a társaságában lenni. Ezt az oldalát csak kevesen ismerhették, csupán a legjobb barátai, mert valahogy mintha szégyellte volna. Nem, nem szégyellte, csupán félt, hogy ha nem azt a kimért oldalát mutatja, amit még az ügyvédek is megirigyelnének, akkor nem fogják komolyan venni, vagy esetleg elítélik azért, aki valójában volt.
Mindig is meg akart felelni másoknak, emiatt pedig képes volt teljesen másnak mutatni magát. Csak azért, hogy beilleszkedjen, alkalmazkodjon, hogy megfeleljen az elvárásoknak. Pedig erre semmi szüksége nem lett volna. Igen, tudom, hogy minden Vele kapcsolatos dologról csak áhítattal tudok beszélni, de minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy semmi szükség nem volt arra, hogy megjátssza magát mások előtt: az egész lénye, a személyisége minden apró darabkája lenyűgöző volt. Csak Ő ezt nem látta.
Illetve nem látta egyértelműen.
Nem kellett sok idő ahhoz, hogy észre vegyem, hogy az egész lány ellentmondásokból áll. Az önbizalma legtöbbször a nullánál is kevesebb volt, de olykor meglepően nárcisztikusan tudott viselkedni.
Összességében véve tudta, hogy hova való, hogy mennyit érdemel meg, de mindig a két véglet, az önimádat és az önutálat között mozgott. A kettő közötti állapotot, az arany középutat sosem tudta megtalálni.
Ez csak egy volt aközül a több ezer ellentmondás közül, ami benne volt, és amivel nap mint nap találkoztam a későbbiekben. Egy másik hasonló dolog az volt, hogy szinte mindig fekete ruhákban járt, és nem érdekelte, hogy naponta ezer megjegyzést kap emiatt, de vörös rúzsban sose mert kilépni az utcára akármennyire is szeretett volna, nehogy valaki a szemére vesse.
Emiatt lepődtem meg, amikor vörös rúzsban jött el a vacsorára. Meglepett ugyan, de nagyon örültem neki. Egyrészt, mert fantasztikusan állt neki; kiemelte szája formáját, így ajkai még gyönyörűbbnek tűntek, mint amilyenek voltak. Másrészt mert biztos voltam benne, hogy egy hatalmas harcot vívott magával a tükör előtt, amikor a különböző színű rúzsai közül válogatott, és az, hogy a vörös rúzs mellett döntött egyértelműen azt jelentette, hogy Ő nyert.
Egyszerűen csodálatosan festett. Mármint Ő mindig gyönyörű volt, de akkor este valahogy még szebbnek tetszett számomra, ahogy ott állt a fekete ruhájában, vörös rúzzsal az ajkain és azzal az izgatottságot sugalló csillogással a szemében, ami még inkább különlegessé tette íriszének kék színét.
Meglehetősen izgultam, de azt hiszem ő sem volt ezzel másképp. Amikor megérkeztünk az étterembe és leültünk az asztalunkhoz, percekig egyikőnk sem tudott megszólalni, amíg végül el nem nevettük magunkat a helyzet kínos volta miatt. Mindketten úgy éreztük, mintha egy teljesen idegen emberrel szemben ülnénk, akivel még sosem találkoztunk. Az, hogy mindketten elnevettük magunkat, kissé feloldotta a feszült hangulatot, így könnyen találtunk egy beszédtémát, amihez mindketten hozzá tudtunk szólni.
Igen, vörösbort kortyolgatva beszélgettünk a klasszikus irodalmi művek színpadra vitelének nehézségeiről, ami ugyan unalmasan hangozhat, de mindketten élveztük. Ha nem is a témát, de egymás társaságát biztosan. Eredetileg úgy terveztem, hogy a vacsora után mindketten rögtön hazamegyünk – és szerintem Ő is erre gondolt, amikor a magassarkú cipője felvétele mellett döntött – de nem akartam, hogy vége legyen az estének. Úgy gondolom Ő sem, mivel amikor felajánlottam, hogy sétáljunk egy kicsit a belvárosban, ismét határozott igennel válaszolt.
Sokszor emlegettük később azt az estét, amikor mindketten pokolian fáztunk, neki pedig már három lépés után feltörte a lábát a cipő, de mindezek ellenére egyikőnk sem akarta, hogy vége legyen.
Akkor este többet tudtam meg róla, mint az addigi találkozásaink alatt. Sötétben mindig is jobban szeretett beszélgetni, akkor valahogy úgy érezte, biztonságban mutathatja meg a teljes Önmagát. Úgy érezte, mivel sötétben nem láthatja senki az arcát, így védve van mindentől, és így, az éjszaka takarásában nyugodtan elmondhat bármit, hiszen úgyis az éjbe vész.
Az a fajta lány volt Ő, aki mindent higgadtan tudott kezelni, de ha a véletlen odaégetett valamit a konyhában, az egyenlő volt a harmadik Világháború kitörésével.
Az a fajta lány volt Ő, akit nem érdekelt, ha a véleménye szembe megy az összes többi emberével, de teljesen őszinte véleményét mégse mondta el soha senkinek attól félve, hogy esetleg lenézik emiatt.
Az a fajta lány volt Ő, aki elfogadta, hogy nem lehet egyforma az emberek ízlése, de ha valaki akár csak egy enyhe utalást tett arra, hogy a Harry Potter bármilyen részletében rossz lenne, akkor egy minimum két órás kiselőadást tartott arról, hogy az illetőnek miért nincs igaza, és miért kell sürgősen megváltoztatni a véleményét.
Az a fajta lány volt Ő, aki mindenki panaszát meghallgatja, de tanácsot sosem ad, nehogy állást kelljen foglalnia valami mellett. Aki sose mondja el saját problémáit és érzéseit, mert nem akarja, hogy az emberek olyan dolgokat tudjanak meg róla, amikkel később esetleg hátba lehetne őt támadni. Aki utálja az embereket, de sokkal jobban retteg attól, hogy egyedül marad.
Ellentmondások egész sora volt Ő. De ezt is imádtam Benne. Mint mindent.
Bár nem akartuk, hogy vége legyen az estének, de éjfél körül már mindketten elég fáradtak voltunk, így felajánlottam neki, hogy hazakísérem.
Az épület elé érve ismét a csend vette át az uralmat. Ez is közös volt bennünk: amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, sosem tudtunk mit mondani. Újra végignéztem Rajta. Annyira gyönyörű volt, és annyira hihetetlennek tartottam, hogy eljött velem vacsorázni, hogy egyszerűen elnevettem magam, amiért ilyen szerencsém van Vele. Értetlenül kérdezte, min nevetek, én pedig válaszként megdicsértem a rúzsát, majd megcsókoltam.
Ötletem sincs, honnan jött a bátorságom ahhoz, hogy ezt megtegyem, de mivel nem lökött el magától, hanem gyengéden visszacsókolt tudtam, hogy nem követtem el hibát.

2 megjegyzés:

  1. Szentséges atyaúristen *0* Kérem a folytatást ;) Minél hamarabb :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm szépen a sok pozitív kommentedet, nagyon jól esnek! :) Sajnálom, hogy csak most került fel az új rész, de remélem, azért tetszeni fog, és továbbra is a blog olvasója maradsz! :)

      Törlés