Szerelem - Légyott I.

2015. február 7.

Eddig összesen hétszer találkoztunk, de eddigi életem során senkihez soha nem kerültem ilyen közel, mint hozzá ezalatt a hét alkalom alatt.

Minden szerdán ott ült a kávézóban, ugyanazon a széken, ugyan annál az asztalnál, én pedig minden alkalommal ugyanannyira vártam a vele való találkozást. Egyszerűen szerettem vele lenni. Szerettem beszélgetni, kávézni vele, addig nevetni a rosszabbnál rosszabb viccein, amíg meg nem fájdul a hasam. Még azt is szerettem, amikor néha-néha a kínos csend beálltával pár percig mindketten csak meredten néztünk ki az ablakon azt várva, hogy ezúttal vajon melyikünk kezdi el hamarabb szidni a globális felmelegedéssel járó klímaváltozás negatív hatásait.

Az ember első ránézésre azt hinné, hogy rengeteg a közös dolog bennünk. Ha felszínesen nézzük a dolgokat, ez igaz is: szeretjük a filmeket, a színházat, a kultúrát, érdekelnek a világ dolgai. Érdeklődési körünket tekintve tehát tényleg hasonlóak vagyunk. A különbség a hozzáállásunkban mutatkozik meg.

Ő sokkal pozitívabban áll hozzá az egész világhoz. Bár az is igaz, hogy nem nehéz nálam pozitívabbnak lenni. Ő szereti az embereket, szeret társaságba járni, szereti a helyet ahol lakik, a családját, a munkahelyét… Egyszerűen szeret élni. Ő az az ember, aki nem mindig tudja racionálisan megítélni a dolgokat, hanem a legtöbbször hagyja, hogy érzelmei elragadtassák és a szívére hallgatva döntsön.

A legtöbb esetben az őrületbe kerget ez a hozzáállás – sosem értettem, hogyan lehet ennyire elégedett valaki az életével – az ő esetében azonban ez… Ez valahogy nem zavart. Sőt, szerettem ezt benne. Ez az életfelfogás valahogy hozzátartozott a személyiségéhez. Tőle, ettől az okos, humoros, mindig boldog embertől egyszerűen ezt várja el az ember, hogy szeressen mindent és mindenkit, úgy ahogy van.

Talán épp ezért gondolta azt, hogy én jó leszek neki.

Nem tudtam pontosan, mit érez irántam. Talán csak szimpla, hirtelen fellángolt rajongás vagy vonzalom az egész, ami pár hónap alatt kihúny, és később nyoma sem lesz. Szerelemre sokáig még csak gondolni sem mertem. Egészen addig a pillanatig igyekeztem elkerülni ezt a gondolatot, amíg el nem hívott vacsorázni.

A kérdés hallatára érzelmek egy olyan vihara szabadult el bennem, amiről el se tudtam képzelni, hogy létezik. Szinte most sem tudom felfogni: hogy érezhet egy ember egyszerre annyi, egymással teljesen ellentétes dolgot?

Válaszként szinte gondolkozás nélkül rávágtam, hogy igen. Olyan hirtelen jött, át se gondoltam az egészet, pedig mindig, mindent átgondolok, mielőtt kimondom. Ilyen lehet, amikor a szívem beszél az agyam helyett? Valószínűleg igen.

Nem tudnám leírni, hogy mit érzek pontosan iránta, csak annyit, hogy sosem éreztem még csak hasonlót sem. És azt, hogy ennél elcsépeltebb mondatod sem írtam még le soha.

Tehát azonnal rávágtam, hogy igen, elmegyek vele vacsorázni, mert egyszerűen el akartam menni. Visszagondolva nem is a válaszadáskor hezitáltam, hanem utána, amikor a színház felé mentem. Akkor megint belém hasított az érzelmek egy ahhoz hasonló kavalkádja, amit legutóbb azon a szerdán éreztem, amikor azt hittem, nem jön el, hogy újra lásson.

Kétségbeesés, kétely, némi öröm, és az édes, de kínzó remény.

Csak a szokásos.

Tudom, nevetséges. Erre nincs más szó. Egyszerűen nevetséges, hogy folyamatosan szenvedek és papírzacskó módjára hánykolódom az érzelmeim viharában.

Rengeteg embertől hallani, hogy akinek van minden nap étel az asztalán és van tető a feje felett, az legyen hálás azért, amilye van. Ebben van igazság, természetesen, de nézzünk egy kicsit magunkba. Mikor voltunk utoljára megelégedve azzal, amink van? Egyáltalán ki van megelégedve azzal, amilye van?

Ez talán az emberek sajátja. Hogy mindig csak többre és többre vágyunk, hogy sosem elég az, amink van, csak több és több kell, mindenből a lehető legtöbb.

Mindenki tökéletes életet akar, és mindenkinek hiányzik valami ebből a tökéletes életből.

Nekem pont ő hiányzott. Aki elfogad.

Nem mondom, hogy sose szerettek. Mindig sok barátom volt, mert bár túl őszinte vagyok, de ezt szinte mindenki szerette bennem. Az apukám, a tanárok, az osztálytársaim, a legtávolabbi rokonaim… Mind szeretettel gondoltak rám, amire sokszor rá sem szolgáltam.

Tehát nem, nem mindennemű szeretet nélkül kellett felnőnöm.

Csupán az anyai nélkül.

Erről nem fecsegnék megint, eleget nyavalyogtam már emiatt a korábbiakban.

Úgyse olvassa el senki, amit nem is bánok. Az én naplóm. Az én gondolataim.

Szóval igen, hiányzik a szeretet. De nem a baráti szeretet, hanem a szerelem. Volt már néhány – elcseszettebbnél elcseszettebb – párkapcsolatom, de egyikre sem emlékszem vissza szívesen, így nem hinném, hogy bármelyik is az életemet meghatározó hatalmas szerelem lett volna, amiről mindenki beszél. Mint már korábban írtam, attól függetlenül, hogy nem mutatom ki, hogy magányos vagyok, én is elsírom magamat a romantikus filmeken. Nem azért, mert olyan aranyos, ahogy a fiú csillogó szemmel vall a lánynak, hanem azért, mert én is erre vágyom és tudom, hogy sosem kapom meg.

Ezért mondtam tehát igent a vacsorára, hogy hátha mégis megkaphatom.

Amikor készülődtem úgy éreztem, mintha tíz évvel ezelőtt mentem volna utoljára randira; halálos idegesség közepette.  Természetesen a lehető legjobban akartam kinézni.

Hideg volt, de mégis a kedvenc fekete ruhám mellett döntöttem. Egyszer már ő is – mint mindenki más – megjegyezte, hogy nagyon sokat vagyok feketében. Azt hittem, mint a többieket, őt is zavarja, de nem sokkal utána hozzátette, hogy szerinte jól áll nekem.

Fogalmam sem volt, hová megyünk, és hogy vajon túlságosan kiöltöztem-e és esetleg nevetségesen fogok-e hatni az elegáns ruhámban. Nem tudtam, vajon túlzás lenne-e vörös rúzst viselnem, amit pedig annyira szeretek. Nem tudtam, hogy milyen cipőt vegyek fel, hogy le fog-e szakadni a lábam magassarkúban a sok sétától, vagy nem is fogunk egyáltalán sétálni?

Szokás szerint nem tudtam semmit.

Aztán eszembe jutott, amit az egyik találkozásunk alkalmával mondott. Pont a feltűnőbb rúzsokról beszéltem neki, hogy a legszívesebb minden nap valamilyen jó sötét színt hordanék az ajkaimon, de a legtöbbször nincs hozzá merszem, mert félek, hogy az emberek esetleg rossz szemmel néznének rám emiatt. Erre azt mondta, hogy csak legyek önmagam.

Így hát akkor este mégis vörösre festettem a számat.

A randevú meglepően jól sikerült. A kávézó előtt találkoztunk, onnan sétáltunk el egy nem messze lévő étteremhez, ami hál’ istennek meglehetősen elegáns volt, így nem bántam meg, hogy azt a ruhámat vettem fel. A vacsora után a belvárosban sétálgattunk. És bár annyira fáztam, mint még soha azelőtt, és a lábaim sem érezték magukat a legkényelmesebben a magassarkú cipőmben, ami az este vége felé már meglehetősen nyomta a lábfejemet, de a világért sem akartam, hogy vége legyen. Nem sokkal a séta megkezdése után feltűnt neki, hogy reszketek a hidegtől, és bár ő sem fázott kevésbé, mégis a vállamra terítette a szövetkabátját. Ezután közelebb húzódott hozzám, karjával pedig átölelte a derekamat, mondván, hogy így kevésbé fogunk fázni. Normális esetben azonnal ellököm magamtól azt, aki ilyen rosszul leplezve próbál hozzám érni, de akkor erre nem is gondoltam. Először is, így tényleg kevésbé fáztam, másodszor pedig szerintem ő nem is akart ezzel semmit leplezni, csak mondott valamit, mert úgy érezte, hogy egyszerűen mondani kell valamit. Harmadrészt pedig egyszerűen szomjaztam az érintésére. Emiatt öleltem át én is őt a jobb kezemmel.

Órák hosszat sétálgattunk így, a hidegben vacogca, egymást átölelve, beszélgetve. Éjfél körül lehetett már, amikor felajánlotta, hogy hazakísér. Sötét volt már, így nem nagyon tiltakoztam – bár fényes nappal sem tettem volna másképp. Az épület elé érve pár percig csak néma csendben álltunk, egymást nézve. Majd megjegyezte, hogy jó, hogy emellett a rúzs mellet döntöttem és megcsókolt.