2014. December 10.
Mint mindig, ezúttal is egy szokásosan
zsúfolt szerdai napnak néztem elébe. Az ébresztőórám fémes zörgése, amellyel
jelzi, hogy hat óra van; a felkelés után közvetlen elmorgott „Minek kell nekem
ezt csinálnom?”; a zsúfolt buszra való várakozás a reggeli fagyos levegőn; a
nyolcórás munkakezdés; a főnököm érces hangja: „Édeske, hoznál nekem egy
kávét?” Munka után rohanás a négy óra öt perces buszra; kis híján másfél óra
várakozás a kávézóban. Tíz perces séta a színházig. Átöltözés, mosoly fel, jegyszedés,
nem, nem szabad kabátot bevinni, nem, akkor sem szabad, ne tessék köszönni, ugyan
kérem, nem baj, hogy tizenöt percet késett, természetesen bemehet. Két felvonás
közti szünet: nem, nem lehet ételt-italt bevinni, nem tudom kik a színészek, de
ki van írva mindenhol, nem, nem tehetek róla, ha Önnek nem tetszik, kérem
alássan a mosdó arra van, amerre a nyíl mutat, de igen, nagyon kényelmetlen
ebben a cipőben járkálni egész este. Második felvonás vége: kitessékelni
mindenkit az épületből, takarítás, „Te is fáradt vagy?”, az hát, holnap tuti felmondok,
színház bezár. Hazaút, hullafáradtan ágyba esés éjfélkor, alvás, másnap hatkor
kelés.
Minden szerdán.
De ezúttal még az idő is olyan szürke
volt, mint a nap, ami rám várt.
Az előző napi viharnak köszönhetően
az utakon található mélyedések színültig megteltek vízzel, a járdákat pedig
letört ágak és az erős széllökésektől felborult kukákból kiömlő szemét lepte
be. Délután a buszra rohanva nagy valószínűséggel ráestem volna a
járdaszegélyre egy fél kilós száraz kenyérnek köszönhetően, ha nem tudok
megkapaszkodni a mellettem elkocogó úriemberben. A buszon ülve már csak remélni
mertem, hogy épségben eljutok a kávézóig, és ott pedig nem forrázom le magam
ismét a karamellás latte-val, mint a múltkor.
Belépve a kávézóba rögtön a szokásos
ablak melletti helyem felé vettem az irányt, majd egy jó öt perces mérlegelés
után egy pisztáciás kávé mellett döntöttem.
Tudtam, hogy ebben a kávézóban mindent frissen őrölt kávéból készítenek,
így kell egy kis idő az elkészítéséhez. Amíg vártam a kávémra elővettem az
eheti könyvemet. Átlagosan egy hét alatt olvasok ki egy könyvet, nagy részét
mindig az itt eltöltött szerdai délutánok alatt, hogy a várakozásra fecsérelt
időm mégse tűnjön olyan haszontalannak.
Ezen a héten egy egész vékony könyvet
választottam. Mindössze kétszázötvenkét oldalas. Tudtam, hogy ezalatt a délután
alatt pont ki fogom olvasni.
Egy ideig még vártam, hátha kihozzák
a kávémat, de csak nem akart megérkezni, ezért elkezdtem olvasni.
A kisfiú virágot szed az anyjának.
Sose tudtam, milyen is szeretni egy
anyát.
Csak újra látni akarja az apját.
Hirtelen felemeltem a fejemet. A kávé
ott volt előttem. Lenéztem a könyv jobb alsó sarkára. Százharmincnégy. Ennyit
elolvastam volna már? A csésze füle felé nyúltam. Kihűlt. Nem baj, a jó kávé
hidegen is jó.
Életem legrosszabb döntése volt
beleinni. A pisztáciát valószínűleg kispórolták belőle, mert az ízének nyoma
sem volt abban a halvány színű, kávénak nevezett valamiben. A cukor
valószínűleg már rég leült a csésze aljára, így mindössze vizet és keserű kávé
ízt éreztem. Szerencsére nem fintorodtam el, sikeresen leküzdöttem a torkomon,
bár néhány csepp véletlenül mellé ment és az asztalra cseppent. Próbáltam úgy
tenni, mintha mi sem történt volna, de végül mégiscsak körbenéztem, hogy
látta-e valaki az esetet. Az asztaloknál ülők szinte mindegyike a telefonját
nyomkodta vagy az utcán elhaladó embertömeget nézte, így örömmel nyugtáztam,
hogy senki se vette észre.
Minek is figyelnének rám.
Egy szalvétával letöröltem az asztalon
lévő kávécseppeket, majd folytattam az olvasást.
Pár perc, vagy egy fél óra? Nem is
tudom, mennyi idő telhetett el, amikor egy hangot hallottam megszólalni magam
mellett.
- Szia! Ne haragudj a zavarásért,
leülhetek? – mikor felnéztem, egy körülbelül velem egykorú, barna szemű fiú
nézett vissza rám. Körbenéztem a
kávézóban. Legalább öt asztal teljesen üresen állt.
Miért akarhat ide ülni?
Természetesen nem küldhettem el csak
úgy, minden ok nélkül, így végül bólintással jeleztem, hogy üljön csak le, majd
újra olvasni kezdtem. Ezúttal azonban nem tudtam úgy belemélyedni a könyvbe,
mint szoktam. Furcsán éreztem magam. Volt valami szokatlan abban a fiúban.
Lopva körbenéztem az asztalon. Nem
volt előtte semmilyen ital. Minek jön be egy kávézóba, ha nem iszik semmit?
- Nem is iszol semmit? – mikor
meghallotta a kérdésemet, nem válaszolt azonnal, csak meredten nézett rám.
Talán nem hallotta, amit mondtam?
- Tessék? – pár perc várakozás után
kérdezett vissza. Mintha valamiféle kábulatból tért volna vissza a valóságba.
- Azt kérdeztem, hogy nem iszol-e
semmit. – ismételtem meg. Továbbra is csak némán ült. - Az emberek általában
azért jönnek kávézóba, hogy kávézzanak. Legalábbis az én fejemben még ez az
illúzió él. Bár ha te is csak az ingyen Wi-fi-ért jöttél, mint a vendégek nagy
része, azt is megértem. – erre sem reagált semmit. Nem néztem a szemébe, de
éreztem, hogy továbbra is engem bámul. Kezdtem kellemetlenül érezni magam.
Akárcsak valamiféle kiállítási tárgy.
- Nos… - kezdte – Én már kávéztam.
Csak… Csak meguntam, hogy már egy jó ideje csak a pult mellől láthatlak úgy,
hogy fogalmam sincs, milyen színű a szemed, vagy hogy milyen is vagy valójában.
– ezekre a szavakra azonnal felkaptam a fejemet. Jól hallottam?
Szinte sose nézek az emberek szemébe.
Általában csak az arcukat, hangleejtésüket, testtartásukat szoktam megfigyelni,
de ott, abban a pillanatban mégis úgy döntöttem, hogy belenézek a fiú szemébe.
Sötétbarna szeme volt. Semmi
különleges színátmenet, vagy valami hasonló dolog. Minden harmadik embernek
ilyen szeme van. De volt valami szokatlan benne. Valami furcsa. Most se tudnám
megmondani, mi lehetett az pontosan, de az a valami elérte, hogy ne kapjam el a
tekintetemet.
- Egy ideje nézlek már a pult mellől.
És csak… Tudod, csak… Csak annyira gyönyörű vagy. – folytatta továbbra is a
szememet nézve – Annyira gyönyörű vagy, ahogy itt ülsz a fekete ruhádban,
keresztbe tett lábbal, ahogy a lábfejedet valamiféle ismeretlen ritmusra
mozgatod. Valahogy kitűnsz a tömegből. Legalábbis számomra. Manapság nemigen
látni olyan lányt, olyan nőt, akinek ilyen szép tartása van. Magabiztosnak
tűnsz, de nem jut eszembe, hogy nagyképű lennél, mert tudom, hogy nem vagy az.
Tudom, hogy a lelked mélyén neked is, mint az összes többi nőnek valamiféle
kétség rejtőzik. Kétség magaddal szemben. A személyiségeddel, de főleg a
kinézeteddel szemben. Biztos előfordul veled is, hogy sétálsz az utcán és
meglátsz egy szép lányt, akinek szerinted szebb arca, szebb haja vagy lábai
vannak, és azt gondolod; ki tudna engem szeretni, ha egyszer léteznek lányok,
akik így néznek ki? Tudom, mert a húgom is ilyen, és ez annyira nevetséges,
mert… Néztek ti lányok egyáltalán tükörbe? Nyilván néztek minden reggel, ez
hülyeség, de… Néztetek már úgy tükörbe, hogy próbáltátok meglátni a
szépségeteket? Úgy, hogy nem a többi lány szépségét keresitek magatokban? Úgy,
hogy nem a modellek tökéletes alakjának hiányát veszitek észre magatokon? Úgy,
hogy azt látjátok, mennyire szépek is vagytok? Néztél már így tükörbe? Remélem
igen, hiszen… Hiszen gyönyörű vagy… A fekete hajad és a szinte hófehér bőröd…
Biztos vagyok benne, hogy utálod a bőröd színét, mondván, hogy így lehetetlen
lebarnulni, pedig olyan különleges kontrasztot képez a szénfekete hajaddal…. A
szemed pedig a kék minden árnyalatában játszik és olyan jól áll a fekete is. –
itt elnevette magát. Folytatni akarta, már nyitotta a száját, de végül meggondolta
magát. Elbizonytalanodás? Félelem? Ilyesmi érzelmek kavalkádját láthattam az
arcán. Mondanom kellett volna valamit, most már tudom, de abban a pillanatban
alig tudtam felfogni azokat, amiket nekem mondott. Még most sem hiszem el
teljesen.
- Nézd, sajnálom, ha megijesztettelek,
csak… Nem kellet volna így letámadnom téged. – magyarázkodni akart. Kis híján
elnevettem magam. Mondani akartam neki, hogy ne kérjen bocsánatot, csak
folytassa akkor is, ha elsírom magam, mert minden lánynak ez az álma, hogy
valaki egyszer csak betoppanjon az életébe és ilyeneket mondjon neki. Biztosan
tudom, hogy ez így van, hiszen nekem is ez volt az álmom. Csak még magamnak se
mertem bevallani. Hiszen ez lehetetlen. Vagy mégsem?
Aztán hirtelen belém nyilallt:
Mennyire gondolhatta ezt komolyan? Lehet, hogy csak fogadásból jött ide. Csak a
barátai küldték ide, és most biztos rajtam röhögnek. Pedig olyan őszintének
tűnt…
El kell mennem innen.
- Ja nem, én nem azért, csak…
Hirtelen jött. És furcsa volt. És… - alig tudtam beszélni. - Mennem kell, ne
haragudj, lekésem a buszomat. – hadartam, majd felpattantam a székemről és a
kijárat felé indultam, de egy lépés után úgy éreztem, hogy nem tudok mozdulni.
Ott kell maradnom. Lehet, hogy ez mégis igazi volt. Egyáltalán milyen buszról
beszéltem? Ránéztem a karórámra. Nem maradhatok. El fogok késni.
- Figyelj… - szólt utánam. Szavára
hátra fordultam. Akkor jöttem rá, hogy csak egy hajszál hiányzik ahhoz, hogy
elsírjam magam.
- Szerdánként járok ide. – mondtam,
majd szinte kirohantam a kávézóból. A remény szólt ekkor belőlem. Annak a
reménye, hogy talán komolyan gondolta, hogy engem is szerethet valaki. Annak a
reménye, hogy ez igazi volt.
Gyönyörűen írsz! Olyan aranyos ez a srác 😄 Azt hiszem magányosan fogok meghalni ezernyi kisregênnyel a házamban TT-TT
VálaszTörlésKöszönöm szépen :) Ugyan, nem halsz te meg magányosan, pont erre akarok kilyukadni majd a későbbiekben ;)
Törlés